A kis őzike a szakadék széléhez ért!
Nem jött el az eső, amit remélt!
Nem serken fű a mezőn, nincs víz,
az ártatlan kis őz éhezik!
De nem csupán a gyomra üres,
nincs sehol párja, kit évek óta keres.
Éhezik, mert lelke mezején nincs eső,
csupán a fájdalmas, kesergő,
kínzó hiány égetve perzseli szívét,
mert nem találja sehol kedvesét.
Már messze jár az az idő rég,
mikor szeretett, s viszont szerették.
Egy nap jött a gazember vadász,
s kis szerelmére lőtte ki nyilát.
Azóta nap nap után telik el,
de Ő még nem találkozott újra a szerelemmel.
Keresi, keresi a boldogságot,
de most elért egy szakadékot!
A túlparton szép zöld pázsit van,
ezt kereste mindig gondolatban.
A túloldalon a boldogság várja,
csak a szakadékot kell átugorja!
De hogy jut át rajta?
Még keresi az utat!
S mondja: úgyis megtalállak!
Nem adom fel, kell útnak lenni,
s tudok valahogy boldogulni!
Odaát megtalálom a boldogságot,
s megkereshetem azt a virágot,
mely értem nyílik csak,
nekem ont illatot. Megtalállak!
S már megtaláltalak,
csupán most keresem a kulcsokat!
Hogy szíved kinyissam végre,
s ráébresszelek a szerelemre!
